Sokan kérdezték tőlem az elmúlt időkben, mi az, amit a legjobban szeretek a Zebrában? Persze a válasz nem is olyan egyszerű, hiszen lényegében nincs olyan része tevékenységünknek, amiben ne lelnék örömünket, amit ne teljes odaadással csinálnánk mind a mai napig. Mégis, amire talán a legbüszkébbek vagyunk, azok a fotós tanfolyamok, képzések, amit tanulni vágyó nebulóink, nemtől és kortól függetlenül azért vesznek nálunk igénybe, hogy tudást és szemléletmódot magukba szippantva , a fotózást egy életreszóló szenvedéllyé, sőt akár életformává tegyék hétköznapjaikban. Nagyon változatos, ki milyen szándékkal kopogtat be hozzánk. Van, aki csak önmagának és közvetlen környezetének tetsző szép emlékképeket, megismételhetetlen pillanatokat vagy éppen utazásokat megörökítő látványos turista fotókat szeretne készíteni magának. Szintén szép számmal akadnak olyanok is, akik mellékesként kívánnak a jövőben némi kiegészítő keresetet kovácsolni alkalmazott fotográfiával. És természetesen ott vannak a művészemberek is, akik tisztán az alkotás öröméért ragadnak gépet, hogy képeiken keresztül megmutassanak magukból és a világból egy kis darabot. Bármilyen céllal is érkezzenek hozzánk ezek az emberek, a fotózás isteneinek felkent harcosaiként, mindent megteszünk azért, hogy maradéktalanul és elégedetten abszolválják a tanórákat és úgy érezzék nem volt hiábavaló az a 6 hét, amit velünk töltöttek.

Aktuális beszámolónk hallgatói is egy rendkívül széles érdeklődési körű, mindenre nyitott csapatként vettek részt az 5 elméleti és 5 gyakorlati alkalom minden egyes percén. A nálunk szokásos hölgykoszorúban ez alkalommal az erősebbik nem is szép számmal képviseltette magát. Tanfolyamunk első óráiban alaposan górcső alá vesszük a fotótechnikai alapokat. Mitől lesz egy kép technikai értelemben jó fotó? Rekesz, zársebesség és ISO? És egyáltalán mire jó az a rengeteg gomb, beállítási lehetőség a gépeinken? Hogy befolyásolják mindezek az expozíciót? Rávilágítunk az elsőre talán tudományosnak tűnő összefüggésekre. Aki hozzánk jön tanulni megtapasztalhatja, van élet a full-automata funkciókon is túl. De persze ez még csak a dolgok száraz technikai része, ami nélkülözhetetlen, hogy tudatosan alkossunk. A továbbiakban megismerkedünk a képalkotás ökölszabályaival, szabályrendszereivel, kompozícióelmélettel, a tematikus fotótémák legfontosabb sajátosságaival éppúgy, mint a az utómunka szerepével. Hallgatóink mindezt a gyakorlati órák irányított feladatain keresztül úgy sajátítják el, hogy az adott órán készített képekből válogatott házifeladatokat a rákövetkező alkalommal gondosan kielemezzük.

És ahogy az lenni szokott, a kezdetben csendesen üldögélő, szorgalmasan jegyzetelő csapat most is gyorsan egy igazi, önfeledt fotós társasággá kovácsolódott össze. Mi sem bizonyítja ezt jobban mint, az utolsó órán készült csoportkép kockái, amikor is tanfolyamunk záróakkordjaként egy kis csapatépítő fotózással fejezzük be a hivatalos tanórákat. De tudjátok, nálunk ez nem a végét jelenti ! A képzés befejeztével diákjaink azonnal örökös tagságot nyernek egy mindig nyüzsgő, aktív fotós közösségbe, hiszen a Zebra család oszlopos tagjaként számtalan közösségi fotós programban vehetnek részt ezután is.

-Csaba-

Ha kedvet kaptál, gyere és legyél Te is ennek a csapatnak az egyik fontos fogaskereke!

A vagány rockdobosról a ZebrArt-ban készültek izgalmas fotósorozatok, s mivel elég exkluzív képekről van szó, ezért itt és most csak ti láthatjátok őket.

Szia Endi! Elmesélnéd nekünk, milyen apropóból vagy most nálunk?

Edit (Naky photo) megkeresett még anno, hogy lőne rólam pár sorozatot, mert sok érdekes koncepciót talált ki, melybe teljesen beleillenék. Sok jót hallottam róla, hiszen két jó cimborám, a Herczeg Zoli és a Kucsera Gabi is járt már nála és eszméletlen jó képek születtek róluk. Úgyhogy én is szó nélkül igent mondtam a felkérésre.

Van valami aktuális projected, -akár zenei, vagy egyéb más- amihez ezek a képek születtek?

Igazából nincs, inkább sima imidzsképekről van szó, Edit számára.

Mennyi és milyen típusú sorozatok születtek?

Már kemény három órája dolgozunk megállás nélkül és olyan 5-6 beállítás készült. Talán a legjobb képek azok, amikor egy antik képkeretet tartok az arcom elé. De igazából, mindegyik beállítás nagyon faszán néz ki.

Hogy bírod a fotózás fáradalmait?

Az évek alatt hozzászoktam ahhoz, hogy néha percekig mozdulatlanul, szemrebbenés nélkül kell állni a kamera előtt. De ez így van rendben, a nyafogásnak semmi helye, elvégre kemény fából faragtak. Illetve tudom, hogy a türelem és együttműködés gyorsítja, és pozitív irányba tereli a munkát.

Most jársz először a ZebrArtban?

Igen, ez az első alkalom, de biztos, hogy jó élményekkel távozom ma délután. Mindenki nagyon aranyos volt, illetve látszik, hogy senki sem bíz semmit se a véletlenre. Ritka, hogy a profi munkához jó hangulat is párosul.

Köszönjük, hogy itt voltál és további sok sikert és rock’n’rollt kívánunk neked!

Fotós: Naky (Edit Bayer dr.)
Modell: Kiss Endi, a Hooligans dobosa
Sminkes: Gálné Török Boglárka
Készült: ZebrArt Fotóstúdió

-Tóth Eszter-

A szokásos „zebrás hangulat” adta az alapízét az egész rendezvénynek, hiszen Salvini Úr lehengerlő beszámolói közben és után lehetősége volt mindenkinek egy-egy süti és bambi társaságában is beszédbe elegyedni a mesterrel.

Nos, vajon hogyan találkozott Mortenék csapata az olasz művésszel? Salvini elmondása szerint mindig vannak fényképész és fotós csapatok, akik Toszkána szívében rendszeresen betérnek a galériájába, de a magyar csapat különösen szimpatikus volt neki. A ZebrArt-os és a Full Fashion-ös osztag áhítattal nézte a lenyűgöző képeket, melyeket –hihetetlen módon– egy Nikon D300-assal sikerült a mesternek megörökítenie.  Ezután igyekezetünk tartani vele a kapcsolatot, majd mikor kiderült, épp Magyarországon vendégeskedik, kapva kaptunk a lehetőségen, hogy elhívjuk a műterembe, hogy árulja el profizmusának és képei varázsának titkát a magyar kollégáknak. A legismertebb és leggyönyörűbb műveket mi is láthattunk az előadáson; a természetképek mellett nagy szenvedélye az állatok fotózása. Alessandro Salvini 25 évvel ezelőtt vett a kezébe először fényképezőgépet, majd lassan körvonalazódott benne, a képein mely szegmensét kívánja a világunknak megörökíteni.

Az állatok, – legfőképp a madarak – fotózása rendkívül nagy türelmet igényel. Volt olyan kép, melyre közel 20 napot várt a folyó mentén egy sátorban, hogy legalább párat kattintson a gépén. A mester a magasságtól sem riad vissza: a madárfészkekben és az ágakon rejtőzködő természeti idill megörökítéséhez egy 12 méter magas létra volt a segítségére.

Ráadásul Salvini igazi etológussá fejlesztette ki magát: elmondása szerint a sok év alatt sikerült megismernie a különböző állatok viselkedései formáit. Ezek nélkül ugyanis nem születhet jó kép, hisz gyorsnak, spontánnak kell lennie, ehhez pedig szükséges az, hogy tudja, milyen mozdulat következik, – például a madaraknál. Emellett a művész tudatosan komponálja meg képeit: jól tudja, mit akar viszontlátni, így csak arra az egy aspektusra, mozdulatra koncentrál.

Az állatok világa mellett a Toszkán táj szépsége is gyakran megragadja a figyelmét. Ám érdekes módon, nem az ezerszínű, mediterrán hangulat tükröződik a képein, hanem inkább a kopárabb, beszűkült perspektívák érdeklik. Elmondása szerint gyakran készít tájképeket, hiszen ezekben az esetekben könnyebb dolga van, mint az állatoknál. Akár az autóból kiszállva is ellő pár képet, ha az érdeklődését felkeltette az adott környezet.

Gondolom, mindenki számára emlékezetes marad ez az este. Nem csoda, hiszen ilyen gyönyörű és mesteri képeket ritkán lát az ember, főleg, ha maga a készítője mutatja be nekünk őket. Alessandro Salvini elhozta nekünk az igazi forró toszkán hangulatot ezen a hűvös novemberi estén minden zebrásnak és más egyéb érdeklődőnek.

Igyekszünk a továbbiakban minél több hasonló programmal kedveskedni nektek. Igaz lassan vége az évnek, de kötelező módon még biztosan beiktatunk egy két éves ZebrArt-os szülinapi bulit, illetve a messze földön híres szilveszteri partiról se feledkezz meg!

Íme néhány kép ízelítőként Alessandro weboldaláról (www.alessandrosalvini.com)

-Tóth Eszter-

Elérkezett ez a pillanat is!
És tán még gyorsabban, mint az első.
Azt mondják, akkor röppen az idő gyorsan, ha jól érzed magad, vagy ha elfoglalt vagy!
Hát, ránk mindkettő érvényes…
Mi vagyunk az elfoglaltak, akik jól érzik magukat!
Ez az évünk a megerősödés éve volt, kevesebb szórakozással, kevesebb szentimentalizmussal átitatva.
Ebben az évben kezdett a befektetett energiánk, és hitünk kézzel fogható erős vállalkozássá érni.
De még mindig csak az út elején járunk és tudjuk, hogy nem dőlhetünk hátra.
Hanem az eddigi tapasztalatoktól felvértezve még nagyobb álmainkat kezdjük megvalósítani a jövő évtől!
Vágyunk az, hogy a ZEBRA szó hallatán az emberekben ne egy négy lábú, csíkos állat legyen az első kép ami beugrik
Egy picit majd ünnepeljük is magunkat. De csak nagyon picit, mert sok még a feladat!
Köszönjük minden hozzátartozónknak, barátunknak, tanulónknak, megrendelőnknek, bérlőnknek, és kollégánknak a rengeteg támogatást biztatást és szeretetet, amit ebben az évben is kaptunk!
Bár közhelyesen hangzik, de nélkületek ez a sok siker valóban nem jöhetett volna létre.
Bízunk benne, hogy a jövő évben is minket választotok partnereteknek és továbbra is bizalommal fordultok hozzánk kérdéseitekkel és igényeitekkel.

KÖSZÖNÜNK MINDENT!

A ZebrArt legyen Veletek!

-Morten/Csaba-

Júlia melle hideg volt és kemény.. nem okozott különösebb élményt a fogdosása. Azért csöcsörésztem meg őt Veronában, hátha tényleg szerencsét hoz.

A nevem napján indultunk. Az út Provence-ig sok száz kilométer, így az első estét Olaszországban töltöttük. Verona óvárosában össze is futottunk egy magyar pincérnővel, és annak – a magyarokra nem jellemző módon – rendje és módja szerint kedvezményt is kaptunk a pizzánkra és lasagne-ra amit vacsorára elfogyasztottunk. Az olasz szállásadó család pedig segített, mosolygott, a vállunkat veregették, mintha a családjuk részei lettünk volna. Éreztük, hogy elindultunk nyugat fele.

Liguria, az odaút olasz tengerparti része tele volt alagutakkal és viaduktokkal, vagyis a lelkem még út közben is szárnyalhatott. Nem tudom miért van, de imádom ezeket az építészeti remekeket, elolvadok tőlük, eufórikus állapotba kerülök, ha ezeken száguldhatok keresztül. Ahogy átléptük az olasz határt, és beértünk Franciaországba, köd telepedett ránk. Az útjelző táblákról mégis átcsillogott a Coté d’ Azur felirat.

A szállásunk egy Les Borrys nevű pár házas kis település közepén, egy erdővel körülölelt majdnem – ha nem – chateau volt.

Engedjétek meg, hogy tegyek egy kis kitérőt kastély ügyben. Chateau-kat úton-útfélen találtunk.. azok csak úgy akadtak mindenütt ahol jártunk.. amolyan kastélykák, kastélyocskák, kicsit nagyobb váracskák voltak ezek. Saját használatra. Mintha a szél a kastély-magokat valahonnan felkapta volna, és Provence-ban mindenütt szétszórta volna, azok meg gyökeret eresztettek, és kinőttek. Avignon-ban megnéztük a pápai palotát, de azt hiszem az egész csapat igazán nagy élménye mégis a folyó túlpartján álló vár maradt, amit az ellenpápák építettek fel. Ez volt Szép Fülöp vára. Bár az ablakokon üveg még nem volt akkoriban, és az emberek 30-40 évet éltek átlagban, az építészet ehhez képest fantasztikusan fejlett volt. A vár alatti városrész is nyomot hagyott bennünk, olyan kis finom, cizellált, tiszta, csendes volt minden, nem beszélve arról, hogy betértünk egy olyan galériába, ahonnan senki nem akart kijönni.. Tátott szájjal tapasztaltunk, kutattunk, szívtuk magunkba a hely szellemét, töltődtünk, ugyanakkor szomorkodtunk amiért itthon ilyesmiben nem lehet részünk. A hét közepén, a nap végén, már a szállás fele menet, Tarascon nevű városkában ismét találtunk egyet a kastélyokból, aholis pár percre megálltunk. Felajánlottam, hogy veszek a másnapi reggelihez kenyeret és elmegyek keresek egy boulangerie-t. Egyedül indultam el, és találtam egy meseszép spalettás utcácskát, ami ott és akkor csak nekem volt a csoda arra a 15 percre. Ezt azért írom, mert üres volt az egész kisutca.. és én az egész út alatt a turistákra panaszkodtam, hogy minek vannak ott ahol én is vagyok, és ahol én fényképeznék, de nem tudok tőlük.. Persze ez csak humoros zsörtölődés volt. Roussillon-ban az okker kanyonban például a fenyőfák idegesítettek, ott azoktól nem tudtam rendesen fotózni. De most komolyan?! Amíg én ott vagyok és fotózok, miért nem lehet leszedni a fenyőfa díszletet, hogy azt a csodálatos vörös és sárga kanyont tökéletesen megörökíthessem?! Na de kanyarodjunk vissza a várakhoz és kastélyokhoz. Les Boux sziklavára és sziklafalba vájt városkája egy újabb különleges élmény volt. A Luberon hegység tetején a városka kapujában egy édességbolt fogadott. Beleszédültem a színekbe és formákba, a látványba. Ha lehunyom a szemem, látom a kövekből kirakott utcákat, házfalakat. Szép volt nagyon. Gordes városára azt mondják, hogy Provence legszebb városa. Be is csiccsentettem már délelőtt, miután megkóstoltam a Pastis-t, a helyi ánizsos röviditalukat. Képzelhetitek milyen mesésnek láttam ezután a helyet. Ebben a városban forgatták a Bor, Mámor, Provence című film egyes jeleneteit. Egy utazótársunk régi vágya volt, hogy meglátogassuk azt a kúriát, amit a filmben a főszereplő megörökölt. Egy újabb chateau, méltóságteljes, terebélyes platánokkal, szökőkúttal, tavacskával körülölelve. Igen. Tényleg ilyen szirupos volt egész Provence, de olyan jó volt benne úszkálni.

A szállásunkon annyi volt a szoba, hogy még válogathattunk is. Esténként a kandalló mellett az ebédlőben vacsoráztunk, hallgattuk a francia híreket , és csacsogtunk, miközben az emeletről a porcelán babák, az antik könyvek és kitömött madarak hallgatóztak.

A tenger a gyengém, és elvesztem az eszem legtöbbször, ha megérzem az illatát, vagy meglátom a türkiz csillogását. Bár ahol mi jártunk, ott a tengernek nem volt szaga.. Érdekes tapasztalás volt ez. Marseille, Cassis, Cannes, Monaco és a francia riviéra sok volt a kicsi szívemnek, mert megszakadt a gyönyörűségtől, nehéz volt feldolgozni a hazatérést, és a nagy kékségtől való elszakadást. Marseille olyan volt mint egy ragyogó királynő élénk kék szemekkel. Cassis a kislánya volt, apró, kis huncut, de a szemét az anyjától örökölte, türkizes beütéssel csillogott. Monaco olyan volt, mintha egy képeskönyv precízen megrajzolt csipkés házikóiból állna, egy-egy öblöcskével, bagettet cipelő kisfiúkkal a kacskaringós utcákon, akiket ferraris apu és botoxozott anyu csak a születésnapján ölel meg. Cannes-ról a pacsuli szagú, fojtogató, unatkozó jólét sütött.. De a plage-ok.. Nizza végtelen városában a tengerparti sétány felejthetetlen látvány volt. Nizza-ba szeretnék még visszamenni, és csak ott eltölteni pár napot.

L’isle sur le Sourge-ban megtapasztalhattuk a francia piac nyújtotta kulináriákat. Én, mint egy kis dilis mosolyogtam, és pörögtem-forogtam, fotóztam agyra-főre, de legalább visszamosolyogtak az emberek. Amerre jártunk bagettel a hónuk alatt sétáló franciákkal találkoztunk. Vidám látvány voltak. Itt is betértünk egy galériába, ahol a szószék csigalépcsőzetétől kezdve a barokk kártyázó asztalig mindent lehetett kapni. Fejest ugrottunk a galéria közepébe, és amíg levegővel bírtuk, lubickoltunk benne. A tulajdonosnak egy barátja Magyarországról vitt neki ajándékba egy kutyaházat. Nagyokat mosolyogtunk a galéria közepén álló Ugat-lak-on.

Nem csak városkákban, piacokon, és várakban jártunk. Meglátogattuk Van Gogh szanatóriumát is, és elmentünk a Camargue-i Nemzeti Parkba, ahol több száz és száz flamingó között sétálhattunk, és szerelmes lettem a fehér vadlovakba, számomra mesebeli unikornisokba. Plátói szerelem ugyan, de még mindig itt vannak a szívemben. A Pont du Gard-nál elvesztettük az időérzékünket is a folyópartról elénk táruló múltat csodálva, és Abbaye de Saint-Roman-ban az ókeresztény barlangkápolnában, amely temetkezési helyként is funkcionált, szinte éreztük bőrünkön az ott éltek szellemét.

Platánsorok, spaletták, történelem, divat, kultúra mindenhonnan, mindenhogyan, egy kis elitizmus, tisztaság, rend, összetartás, kényelem..

Az utazó társak egytől-egyig olyan emberek voltak, akiket öröm volt megismerni, vagy újra együtt utazni, illetve együtt részesének lenni ennek a sok szépségnek.

Hazafelé egy éjszakát újra Olaszországban töltöttünk, de azt hiszem jól esett ez az átmenet, mert a hirtelen váltás jobban sokkolt volna. Így is mire hazaértünk Magyarországra, ismét bogár temetővé vált a szélvédő..

-Naky-

Kedves ZebrArt & Full-Fashion!

Amikor megtudtam, hogy megnyertem a pályázatot, azt hittem, örömömben azonnal kiugrok a bőrömből. Ennek több nyomós oka is volt: elsősorban azért, mert nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy a versenyt megnyerjem, inkább csak álmodoztam róla. Elég későn is „adtam be a derekam”, hiszen a pályázat utolsó napján döntöttem el, hogy tényleg jelentkezem. Érdekességképp el kell mondjam, az a modellem ajánlotta az oldalt és így ezt a lehetőséget, akinek a képével megnyertem a fotópályázatot. Talán ez maga volt a szerencsés karma.

Egy meglévő stábbal dolgozom, akiknek nagyon sokat köszönhetek, hiszen nélkülük ez mind nem jöhetett volna létre és nem tölthettem volna el egy csodálatos hetet Toszkána szívében egy nagyszerű csapat társaságában. Az indulás napját nagyon vártam, habár vegyes érzelmek kavarogtak bennem, nem tudtam mire számíthatok majd. Végül egy szuper kis csapat verődött össze a Fashion Tábor során, úgyhogy nem csalódtam. Őszinte és családias hangulatban telt el az egy hét. Az utazás igaz egy kicsit fárasztó volt, de amikor megláttuk a toszkán tájat, azonnal elillant minden álmosság. Csodálatos helyeken jártunk, többek között látogatást tettünk Volterra, San gimigano, Folloncia városaiban is.

A fotózásokat is nagyon élveztem, rendkívül vicces és jó hangulatban teltek el a közös munkáink. Sőt, amikor a szabadidőinkben elmentünk kirándulni, akkor is csak jöttek és jöttek az ötletek, amiket könnyen meg is valósított a csapat.

Hozzá kell tennem, hogy a modellek szuperül szerepeltek, mindig napra kész öltözetben és nagyon csinosan indultak neki a fotózásoknak, éppen ezért nagyon könnyű volt velük dolgozni. Fergeteges és csodás képek születtek. A ZebrArt tagjai nagyon segítőkészek voltak, ráadásul nagyon jól kijöttünk az együtt töltött idő alatt. Az utazásról, a közös kirándulásokról, na és persze a fotózásról werkfilm és egy csomó fotó is készült.

Pozitívumként tudhatom be azt is, hogy egy hirtelen nézésem San gimignano-ban meg ragadta a fotós tekinteteket és attól a pillanattól kezdve kicsit univerzálódtam a kamera mind két oldalára.

Mindent egybevéve úgy gondolom, a Fashion Táborból igazi hagyományt kéne csinálni, azaz minél gyakrabban megszervezni, megvalósítani.

Én minden kedves Full Fashion tagnak csak ajánlani tudom ezt a lehetőséget, hiszen számomra egy örök élményt jelentett ez az egy hét.

Köszönettel: Tóbi László

Néhányan a ZAB-osok közül részt vettünk a júliusi XII. Fotós Fesztiválon Egerben. Így esett, hogy a „Nagy villanás”-on, ami egy világrekord kísérletnek indult és – az adatok szerint – sikerült is megdönteni az Amerikában felállított rekordot, mi is ott lehettünk néhányan. Az egri rekordkísérletben 200 rendszervakuval és több mint 150 fényképezőgép vakujával világítottuk meg a Dobó teret. Nos, emlékeim szerint ennél sokkal többen voltunk, felszerelkezve minden ehhez szükséges eszközzel és bár a kísérlet sikerült, az eső teljesen elmosott mindent és mindenkit, vakustól, ernyőstől, állványostól együtt.

Azért nemcsak erről szólt a fesztivál, a rossz idő ellenére lehetőség volt sok különböző belső térben, stúdióban fotózni modelleket, workshopokon és előadásokon vehettünk részt, fotózhattunk esküvőt, és ami számomra a legizgalmasabb volt: nagyon sok kiállító különböző termékeit próbálhattuk ki egy-egy órára és vásárolhattuk meg kedvezményesen (így került a kezembe egy 8 mm-es halszem is a sok drága tele mellett, na meg sok fotós könyvvel gazdagodott a könyvtáram.)

Mi Katával lemaradtunk a természetfotózásról, mivel éjszaka 3-kor indult az outdoor csapat, de Edit és Dana beszámolója szerint megérte: hihetetlen gyorsasággal változtak a fényviszonyok, s ezzel együtt a hajnal színei is. Ezeket a képeket félórán belül készítették. Szerencséjük volt az idővel, mert a felszálló pára és a felhős ég fogadta a csapatot a Bükk fennsíkján. A hideg, nyirkos időben másodszor is jól eláztak és összefagytak, de a képeik látva, azt hiszem megérte, mi meg sajnáljuk, hogy nem lehettünk ott…

Bár kevesen voltunk, jó volt együtt lenni veletek, ZAB-osok!

-Anikó-

Ernyey Béla és Balaton Dóra között olyan őszinte harmónia volt a beszélgetésünk közben, hogy egyfolytában az járt a fejemben, ezt is vissza kellene adnom valahogy a képeim által. Hiszen mennyien, de mennyien vágynak erre az “egymást kiegészítjük” állapotra.

Bélából sugárzott a határozott férfiasság, és Dóra a kedves eleganciájával elválaszthatatlan részét képezte.

A stúdiós munka során a pár egymást és engem is insiráltak. Ha ragyogott az egyik, a másik is, és én ötleteltem.

Fogadjátok szeretettel a velük készült képeim néhány darabját.

-Naky-

Az elmúlt hetekben Lesi László Csaba azaz L.L. Junior énekes, rapper, dalszerző látogatta meg stúdiónkat. Aki esetleg nem ismerné L.L. Juniort annak az alábbi pár sor betekintés nyújt a pályafutásáról. Az 1990-es évek elején alakította meg két társával (Fatima és Báró)együtt a Fekete vonat nevű formációt. A csapat nagy sikert aratott Magyarországon: két platina és egy aranylemezt kaptak.Sikerük csúcsán a csapat közös megegyezés alapján szétvált és Junior 2001-ben elutazott Amerikába, majd egy év szünet után szólókarrierbe kezdett és 2002-ben megcsinálta első szólóalbumát. Azóta szinte minden évben kiadott egy lemezt. A most forgatott klipp a legújabb Impresszió című albumához készült, Az éjszaka ritmusa – Őrült lennék című dalhoz.

A klippet az Unlimited Pictures nevű produkciós iroda fiatal és tehetséges munkatársai készítették Bán István rendezésével. A forgatás jó hangulatban folyt, sokat viccelődtek a srácok, de mellette mindenki profin végezte a munkáját, így mindösszesen 6 óra alatt végeztek a klipp utófelvételeivel, amit stúdiókörülmények között sima fehér háttérrel szerettek volna elkészíteni. Annak ellenére, hogy megfeszített munka folyt a forgatás alatt, szerencsére senkin sem a feszültség hanem a jókedv lett úrrá. Mindig szeretünk olyan társasággal együtt dolgozni akikkel nem munkának érezzük a “munkát” hanem szinte szórakozásnak tűnik az együtt eltöltött néhány óra.

- Horváth Tamás, “Túró”

Nekivágtunk! Mert nekivágunk… mindig nekivágunk. Más a helyszín, más a téma, más az ötlet, de egy valami állandó! A hangulat és a társaság.

• Helyszín: Megyeri híd
• Téma: Megyeri híd
• Ötlet: Megyeri híd

Ez így egy laikusnak elég unalmasnak hangzik. (valószínűsítem) De nekünk egyáltalán nem az. Tehát a híd! Egyszer olvastam egy szösszenetet a budapesti hidakról, melyben rövid jellemzést kapott mindegyik. Elegáns, robosztus, történelmi… Elgondolkozom azon, hogy a Megyeri hídra mi passzolna leginkább… új?, talán…

A híd pesti lábánnál találkozunk, és míg várunk a hivatalos vezetőnkre, hogy végig kalauzoljon minket kívül-belül, tetőtől-talpig, addig önmagunkhoz híven kezdjük becserkészni lencséinkkel a híd formavilágát, hangulatát. Keressük, firtatjuk az árnyékok és fények játékát, az ívek lendületét és egymást helyezzük bele saját magunk álltal komponált képi világunkba.

Amikor először jártam a hídon, elhatároztam, hogy a mi kis fotós csapatunkkal is visszatérek. Rengeteg lehetőséget kínál ez az építmény fotózásra… Időközben megérkezik a kalauzunk, így kezdetét veszi a “túra”. Olyan részeket sikerül megismerni, amiket autóval tova robogva soha nem tudnánk. Az egyik pillérben lépcső vezet fel a csúcsig, majd liftezünk is, majd még egy kis létrázás, és több, mint 100 méteres magasságból kattintgatjuk gépeink zárszerkezetét. Útközben nyaggatjuk a hídmestert kérdéseinkkel, amikre mind egytől egyig jön is a válasz.

Az utolsó állomás az egyik pilon, ahol szinte kézzel elérhető közelségbe kerülünk a Dunával, felettünk pedig az autók robognak. Van még időnk egy-két kompozícióra, de több kép készítésére már csak a következő alkalommal lesz időnk…

-Wendl Péter-