ZebrArt fotóstudio

NAKY BLOGJA – 1. mozaik darabka / Sajtófotó

2010.04.27

Sajtófotó kiállítás.

Látványközlések, közelmúltbéli események képekben való közvetítése.. olyan pillanatok tartósítása, amiket a folyamatában zajló esemény magával sodor, észrevehetetlenné tesz, de kiemelve ebből a masszából már jelentősebb hatással van a szemlélőre. A kiragadott pillanat már megérint, nyomot hagy, és így a politikai, társadalmi, kulturális esemény, szociális viszonyok átértékelődnek, elmélyülnek, és nem csak belefolynak és elvesznek egy nagy egészben.

Dühösen rohantam végig a legelső képeken. Fájdalom, szegénység, nélkülözés, fegyverek, éhínség, magány.. ha én fotóznék, én a boldogságot akarnám megörökíteni. Ezt éreztem – az egyébként tartalmas képek között sétálva. Én az önfeledt pillanatok után mennék, és akasztanám ki a falra. Miért kell mindig azt éreznem egy ilyen kiállítás során, hogy görcsbe ugrott a gyomrom? Nehéz cipelni a bűntudat zsákját. Én feltöltődni akarok! Hát az emberek – legyenek ezek akár kisebbségiek, árvák, nincstelenek, katonák – nem élnek meg olyan boldog pillanatokat, amiket érdemes megörökíteni? Vagy ezeket a pillanatok unalmasak lennének? Ezekre nem vagyunk kíváncsiak?

De hát mennyi, de mennyi féle emberi kapcsolat létezik, mennyi és mennyi fajta öröm, boldogság, derű, mosoly, történés, ami megosztható, és átadható, ami átérezhető, és vágyható. Mennyi és mennyi olyan hely van a világban, ami ad és épít. Át akarom adni, szeretném megosztani, felhívni rá a figyelmet! A szép, az érzéki, a lágy, az érdekes, az ütős, a szívbemarkoló, a reményt keltő, a humoros, a más.. számomra vonalakból, színekből, formákból, anyagokból, illatokból áll. Ha a fotó valamennyi érzékszervünket működésre ösztönzi és azon felül, amit látunk, a fantáziánkat is megmozgatja.. azt hiszem, azaz igazi.

Szeretném kipróbálni magam. Szeretném tudni alkalmas vagyok-e a fotográfia segítségével az elmúlt –lényegében elvesztett és halott- pillanatokat örökéletűvé tenni. Tudni szeretném milyen módszerei vannak annak, hogy a csöppnyi élmény és látvány ne csak egy lenyomat legyen a papíron, hanem lüktessen, attól kezdve mindig.

Az, hogy szeretném megtanulni a fotózás csínját-bínját, nem új keletű vágyam, ez már régen bennem él. Kíváncsi lennék arra, hogy kit mi visz el egy fotótanfolyamra, és mit szeretne aztán kezdeni a megszerzett tudásával. Én nagyapám haláláig tudnám visszavezetni a fotózás iránti érdeklődésemet.. de talán ez nem is igaz…talán már a szegedi egyetemi évekből eredeztethető.. folyt. köv.

-Naky-

NAKY BLOGJA – 2. mozaik darabka / Mi vitt rá…

2010.04.29

..bár ha Pöttyöt, a húgocskámat kérdezném, akkor ő azt válaszolná, hogy mióta az eszét tudja Naky, azóta érdekli a fotózás.

Miután nagyapám meghalt, nehéz volt azzal a céllal visszamenni a nagyszüleim mézeskalács házikójába, hogy mindent dobozolni kell, mindent össze kell pakolni, kiüríteni, szétválogatni, eldönteni, hogy szükség van-e rá, vagy sem. Az örök álomba merült ház ajtaján belépve, az étkezőben szétnézve ricsaj ütötte meg a fülemet.. meg volt terítve, az asztalfőnél a nagyapám, a másik oldalon a nagyanyám, a hosszú asztal két oldalán a gyerekek és unokák. Herendi porcelánnal volt terítve, illatozott az aranysárga húsleves, és mindenki egyszerre beszélt.. majd kattanás, és azt láttam, ahogy a nagyapám és három barátja ultizik az asztal körül. Ilyenkor asszony-nép nem tehette be a lábát a férfiak barlangjába, kivéve mikor a tepertős pogácsát vagy a töltött káposztát szolgálták fel nekik. Az ajtón kívülről hallgattam, ahogy csapkodják a lapokat az asztalhoz, ahogy danolásznak, politizálnak, veszekednek, érvelnek, elcsendesednek, nevetgélnek, majd hajnalban, kora reggel elbúcsúznak egymástól.

Némán álltam a szendergő ház ajtajában és arra gondoltam milyen sok emlék úszkál itt a fejem felett, milyen jó lett volna mindezeket megörökíteni, nagyapám profilját.. a szemeit, hogy egyszer majd bemutathassam őt a leendő gyerkőcömnek is.

A fotókról jut eszembe mégegy szívemnek kedves – bár belátom kicsit szomorkás – emlékem.

Miután nagyanyám meghalt, és miután a temetési szertartás véget ért, nem akartuk nagyapámat egyedül hagyni, ezért én még pár hetet nála laktam. Nagyapám erős, tekintélyt parancsoló, méltóságteljes kiállású, erős ember volt. Szikla. Mégis egyik reggel arra ébredtem, hogy kopogtat a szobám ajtaján, és sírva leül mellém. Én megszeppentem a látványtól, még nem láttam ilyen állapotban ezt a nagy embert. Csak annyit tudott nekem mondani, hogy megijedt, mert nem tudja felidézni nagyanyám arcát. Szívszaggató volt hallgatni, amikor elmondta mennyire kétségbeesett ettől, és mennyire szégyelli, és mennyire vágyakozik nagyanyám mosolyára.
Felpattantam, és a még meleg hálóruhámban létrát állítottam a falnak, felmásztam a padlásra, és addig keresgéltem, amíg meg nem találtam a nagyszüleim keretbe foglalt régi fotóit. Pókhálós hajjal, a portól tüsszögve kászálódtam le fentről, letörölgettem a kereteket, és megfogtam nagyapám kezét, hogy keressünk a képeknek helyet a falon.
Nagyapám szemeiből a könnycseppek eltűntek és mosolyogni kezdett.. ránézett a fekete-fehér fotókra és azt mondta, már emlékszik.. már mindenre emlékszik.
A napunk aztán vidáman telt. Nagyapám elhencegett azzal, hogy ő mekkora lókötő volt ifjú korában, hogy mennyi nőnek csapta a szelet.. de a nagyanyám, ó, a nagyanyám.. miután meglátta.. nem kellett neki többé már senki más. Nagy franc volt az Öreg..

Visszatérve a nagyapám halála utáni dobozolásra. Nagybátyám talált egy Zenitet a garázsában. Hazavitte, és miután édesanyám meglátta nála, azonnal figyelmeztette, hogy ezt most vagy eldugja valahova, vagy Naky addig fog könyörögni, amíg neki nem adja. Az utóbbi valósult meg. Megkaparintottam, az enyém lett. Felhúztam és csavargattam, próbáltam autodidakta módon kitalálni, hogy is működik, mit is lehet ezzel kezdeni. A plüssmacim helyett a gép vált alvótársammá.
Elkezdetem kiállításokra járni, majd hívtam másokat is. Szaklapokat nézegettem és könyvekből próbáltam megtanulni a fotókészítés és fényképezőgép használatának alapjait.
Sajnos be kell látnom, hogy nem sokra jutottam. Nem volt, aki irányt mutatott volna, akivel megbeszélhettem volna, akitől megkérdezhettem volna..

(Néma mosoly:)

Szükségem van a hozzáértő oktatókra, a lelkes függőkre, a csapatra, hogy megoszthassam, és megosszák velem, hogy kritikákat kapjak, hogy fejlődjek, hogy a segítségükkel megtaláljam a szívemhez legközelebb álló kifejezésmódot, hogy megtudjam, hogyan, miért, mikor, meddig, hányszor..

Csúcs! Megyek a Zebrába!:)

-Naky-

NAKY BLOGJA – 3. mozaik darabka / Dilemmáim

2010.04.30

Az egyes villamoson utazom hazafele. Délután negyed hat körül van. A Kőbányai úti megálló mellett haladunk el, amikor a következő jelenet zajlik a komótosan ballagó vili ablakai előtt: egy teljesen korrekt öltözetben lévő, normál testfelépítésű harmincas nő sétál a járdán a meki mellett. Egyszer csak megáll, behajol a füves részre és elhányja magát. Az emberek mindenféle megrökönyödés nélkül sétálnak el mellette. Senki nem kérdezi jól van-e, segíthetnek-e neki, vagy legalább hogy hívjanak-e segítséget.. Egyszerűen csak csevegnek a gyalogostársukkal, nevetgélnek, vagy csak néznek maguk elé bambán. Kit érdekel mi zajlik mellettük?! A soksávos utakon zümmögnek a gépjárművek, süt a nap.. A jelenet főszereplője dolga befejeztével feláll, és tovább ballag ugyanabban a kényelmes sebességben, amiben odáig eljutott, mindenféle megszeppenés nélkül az arcán .. mintha mi sem történt volna. Csak engem sokkolt a látvány? Egy ilyen szürreális jelenetet vissza lehetne adni egy fotó formájában? De aztán eszembe jutott, hogy kit érdekelne egyáltalán egy ilyen beteg fotó.. csak elképednének és megbotránkoznának rajta az emberek.. – ezen gondolkodtam az utam hátralévő részében.

Hol vannak a határai annak, hogy mit jeleníthetek meg egy képen? Felakasztott véres marhákat, vérrel összekent falakat megfotózhatok, kirakhatom a kirakatomba, kiállítást szervezhetek köré? Ráragaszthatom azt a címkét, hogy ez művészet? Én címkézem fel vagy más? Egy akt mikor pornográf és mikor művészi? Ki az, aki cenzúrázza a fotókat? Hol nézhetek utána a határok betartására vonatkozó írott vagy íratlan szabályoknak? Ki alkotja meg ezeket a paragrafusokat? Vagy alkotási szabadság van? Ahogy az összes többi művészeti ágban is? Azt lövök meg amit akarok, legfeljebb a nézőközönség megbotránkozik rajta? Kit érdekel? Vagyis nincsenek határok? Vagy a határt azok szabják, akik felelősséget vállalnak az adott kép publikálásáért? Felelősséggel tartozom a képemért, vagy mosom kezeimet? Amúgy ezen miért is agyalok? Ja, igen. Az utcai jelenet.
Ha én azt a nőt szeretném lefotózni, aki majdnem kosztümben az utcán taccsolt egyet, miközben a nap sütött, kék volt az ég, és a világ a megszokott ritmusában dobogott.. akkor lefotózom.

De mégis? Mennyire lehetnék én merész? Olvasnom kéne egy kicsit az esztétikáról.. és pszichológiát is.. azt hallottam, hogy már fotópszichológia is létezik.

A képemet utómunkáznám. A különböző technikákkal különböző jelentéstartalmat adhatnék a képemnek. De mi is lenne a célom nekem ezzel a beteg képpel? Valószínűleg nem fog a hálóban az ágyam felett lógni.. mondani akarok ezzel valamit az embereknek? Humoros? Megbotránkoztatni akarok? Akarok egyáltalán befogadókat, vagy csak magamnak készítettem volna a képet? Fotós, fotó, befogadó kötelező szereplői a fotóművészeti egységnek?

Mennyi kérdés.. gyerekesek ezek a kérdések?

Lehet.
Mégis..
Válaszokat akarok!

-Naky-