ZebrArt fotóstudio

NAKY BLOGJA – 13. mozaik darabka / A hős, aki megmentett

2010.06.01

Hajnali 4.13 van. Nyilvánvaló, hogy nem tudok aludni, ha éppen írogatok. Még egy almát is elcsócsálok…korog a gyomrom. Didergek. Egy paplanba és két plédbe tekertem magam. Rajtam pedig nem hálóruha van, hanem melegítő és pulcsi. Mindez május közepén a balatoni weekend házunk felső emeletén…majdnem villany nélkül.

Szóval az úgy történt, hogy péntek volt, és az egy hetes májusi taknyos idő után végre kisütött a nap. Úgy éreztem most jött el a pillanat, hogy Budapestről elmeneküljek, és – a nem létező kocsimba ugrás helyett – vonatra szálljak, élvezzem a zakatolást, és két óra után megérkezzek az én illatos, tücsökciripeléssel és madárcsicsergéssel teli nyaralófalucskámba a Balatonon.

Imádom a vonatozást, még akkor is, ha az egész úton izzadok és már nincs szabad ülőhely, még akkor is, ha az egész utat a dohányzó vagon ajtajánál, és a slozi mellett kell végigállnom. Én mindenféle negatív körülményről meg tudok feledkezni, és elveszek a gondolataimban, amint megérzem a közeledő célt, ahogy az ablak előtt elsuhannak a fák, emberek, utak, házak. Teljesen el tudok veszni a látványban és sebességben. Aprócska utazás, de mégiscsak utazás.

Ahogy leugrottam a vonatról az első az volt, hogy az éppen külföldön tartózkodó páromnak megírtam, hogy megérkeztem, és meghívtam egy közös sétára a Balaton partján. Lelkesen válaszolta, hogy milyen jó ötlet, menjünk. Feldobott, hogy olyan messze van, mégis velem.

Amíg felsétáltam a vasútállomástól a házunkhoz, elképzeltem, hogy majd kipakolom a laptopom a teraszra, töltök magamnak egy pohár bort, és hallgatom a sok bogarat és madarat, magamba szippantom a békét és nyugalmat és majd írok. Minden apró kis sejtem erre vágyott. Úgy volt, hogy ezen az estén teljesen egyedül leszek, a család majd csak másnap reggel érkezik.

Kulcs a kapuzárban, és ahogy beléptem és hátraláttam az udvarba, már sejtettem, hogy valami nincs rendjén. Tudtam, hogy viharok voltak itt a Balcsin múlt héten, de hogy ekkora!?

Emlékszem, kislányként a nagyszüleimmel nyaraltam itt, amikor bentről kellett végigkövetnem, ahogy egy ilyen éjszakai vihar kicsavarta a kedvenc cseresznyefánkat, felemelte és elvitte az udvarunk végéig.. A gyümölcsfa gyökerei tehetetlenül engedelmeskedtek, elengedték a földet, sőt repülni és hajlandóak voltak. Szinte megsirattuk a fát, annyira imádtuk a kövér, zamatos gyümölcseit.

Miután megállapítottam, hogy a helyzet helyrehozásához férfi ember kell, és én gyenge nőként, szerszámok nélkül nem tudok semmit tenni, bementem a házba és lepakoltam. Gyorsan felkapcsoltam a bojlert, hogy minél előbb legyen meleg vizem, majd nekiálltam megvalósítani a teraszon borozgatós-írogatós vágyamat.

Vagy legalábbis próbálkoztam.

Kálváriám első lépcsőfoka az volt, hogy nem találtam dugóhúzót. Kerestem a konyhában, a kamrában, a hátsó ház konyhájában, sehol semmi.. de ez a probléma nem sokáig foglalkoztatott, mert azt vettem észre, hogy a laptopom aksija éppen lemerülőben, áramot kell adnom neki. Csakhogy áram sehol. Meglógott.. Grrr..
Villanyóra. Írtam már hogy gyenge, védtelen nő vagyok, és semmi szerszám nem volt nálam? Dühömben úgy éreztem, valami kalapács vagy ilyesmi jól jönne..

Fel kellett hívnom édesanyám és édesapám, mert első ránézésre a villanyóra minden bütyke és gombja úgy állt, ahogy annak szerintem kellett, viszont így nem tudtam, hogy is tovább.

Szomszédok. Átszaladtak, és ők is megnézték. Szerintük is minden rendben volt a dobozban.

Áramszolgáltató hibabejelentője: kérem, válasszon a következő lehetőségek közül.. elhúzza a szája szélét – egyes gomb, anyázni kezd – kettes gomb, földhöz vágja a mobilját – hármas gomb, lemegy alfába és reménykedik, hogy valami kezelő felveszi – négyes gomb..
Még jó hogy végeztem agykontroll tanfolyamot.

Bűbáj hangomat és modoromat vettem elő, és kérleltem a kezelőt, hogy csináljon nekem fényt, csiholjon nekem tüzet, vagy mit tudom én.. Ha nincs áram, akkor se melegvíz, se laptop, se telefon feltöltés, se teraszon írogatás, de még egy könyvet se tudok olvasni.. Világvége! Kérleltem, hogy akadályozza meg!

Azt ígérte nyolcig küld majd embert.

Fél nyolc volt, zuhogott, sötétedett. Reménykedve ültem a teraszunk fedett részén és dideregtem, de még egy óra múlva is vártam a megmentőm, bár akkor már gyertyát gyújtottam.

Kilenc körül feladtam, és behúzódtam a házba, gondoltam ágyba, paplan alá bújok, és legalább kialszom magam.

Ekkor megjelent a ház előtt a szolgáltató kocsija. Szaladtam le a csigalépcsőn, felkaptam a kapukulcsot, papucsban, kapucnis melegítőben ki az esőbe, és majdnem megöleltem a hatalmas mackós embert. Persze csak szavakkal fejeztem ki örömömet az érkezte miatt. Ő fapofával bólintott.

Megnézte a villanyórát, rendben találta. Ekkor már szakadt az eső, villámlott, és dörgött, de ő elkezdte felcsatolni a szerszámait a derekára, és láttam, hogy arra készül, hogy felmászik a villanyoszlopra. Egyrészről el nem tudtam képzelni, hogy ezt a merényletet hogy fogja abszolválni ekkora testtel, másrészt pedig őrültségnek tartottam a viharban oda felmászni.

Villámlott. Mondtam neki, hogy talán jobb lenne, ha másnap jönne vissza, nehogy baja essen ott fenn, hiszen villámok vannak ott a magas égen, és már szétázott és áram..
Egyetlen szót reagált az aggódó pattogásomra: „Megoldom.” Úgy megdöbbentett a hangja, maga a szó, és hogy egyáltalán megszólalt, hogy ezek után már csak az oszlop alól felfele bámulva próbáltam a gondolataimmal egyensúlyban tartani az embert. Szétáztam, hideg volt, de én csak arra tudtam gondolni, hogy otthon várja a családja, milyen édes pufók gyerkőcei lehetnek, és hogy remélem épségben lejön onnan fentről. A szemüvegemen már nem láttam át, hiszen ellepte millió esőcsepp, nem éreztem a végtagjaimat, már a bugyogóm is csurom egy víz volt, de a szívem ezerrel vert..

Szerintem úgy húsz percen át felügyeltem mind a négy vigyázó szemeimmel az embert, a hősömet, aki értem és miattam, a viharban is felmászott oda a magasba, kitéve magát akár halált is okoz-ható veszélyeknek.

Amikor lejött onnan, ismét legszívesebben megöleltem volna, és csak azért nem tettem, mert nem éreztem a karjaimat, amik addigra teljesen lefagytak.

Álltam előtte, bálványként imádtam egy pillanatra.

Beszaladtam egy üveg borért, amit odaadhattam neki hálám jeléül.
Egy szót sem szólt, nem köszönt el.
Nézett némán. Majd mosolygott egyet.

És lőn világosság.. újra.

-Naky-

NAKY BLOGJA – 14. mozaik darabka / oda-vissza

2010.06.07

Egy héten át két helyen laktam.. vagyis az egyiket felszámoltam, a másikat pedig felépítettem.

Mindkét helyen tulajok, kezelők, gondnokok, szomszédok, alig egy fél lift, szemét, por, kosz, zacskók, dobozok, káosz, kétségbeesés.. majd jött az édesanyám, aki kezébe vette az irányítást, és takarított, és pakolt, és átrendezett, és helyet csinált, és közben még sütött és főzött is, mosott és bevásárolt, és egyáltalán maga a tény, hogy mellettem volt. A valóságban valahol Budapest city másik végében. Én az egyik lakásban pakoltam össze, dobozoltam, zacskóztam, kidobáltam, összetéptem, szétszedtem, kihúzogattam, emeltem, tettem, amíg ő a másikban előkészítette a terepet, hogy mindezt majd ott kicsomagolhassam, összerakhassam, bedughassam, összeilleszthessem, összevarrhassam, összerakhassam, letehessem, összehajtogathassam. Tyúkanyóm nagyobbik Csibéje vagyok. Pakolászás közben még arra is odafigyelt, hogy a külföldön élő kisebbik Csibéjével a neten beszélgethessen. Hihetetlen volt látni mind a huszonegy Anyukámat.. Huszonegy.. mert körülbelül ennyi részre szakadt.. és mindegyik része tökéletesen végezte a dolgát. Tyúkanyóm maga a Csoda. Nincs mégegy belőle a kerek világon.

Olyan jó, hogy van Pasi, aki szó nélkül lehordott és felvitt, és a vállára kapott, és megemelt, és berakott és megszervezett és kivett, és fáradozott velem. Türelmesen hallgatta végig minden nap az aznapra megírt forgatókönyvem, és minden egyes pont megvalósításában partnerem volt. Ha most valami könyvem jelenne meg, akkor azt neki is ajánlanám.:) „És köszönet Pasinak, amiért közreműködött”..

Természetesen minimum egy zacskónak szét kellett szakadnia menet közben. Ez a legutolsó zacskó volt, amit fel kellett vinni a nyolcadikra, és az új lakás bejárata előtt az utolsó csepp türelmünket és erőnket bevetve szedtük össze a darabonként 470 kilósnak tűnő kihullott könyveket. Pasi a sok napos akció végén megölelt, és mosolygott. Megcsókolt, kicsit összeragadtunk, de olyan jó volt ez a koszos, izzadt, büdös, fáradt csók is.

Édes lett a kis pecó, nagyon otthonosra berendeztem. Ki jönne dumálni, főzőcskézni?

Tyúkanyó éppen paradicsomos gombócot, tojáslevest főz és palacsintát süt, a mosógép mos, az előző adag ruha már szárad, illatos az új otthonom az öblítőtől.

Fizikailag fáradtan – a lábaim konkrétan terepszínűek -, de végre nyugodt lélekkel írogatok újra. Elszállt minden feszültségem, ami emiatt a napok óta tartó meló miatt kialakult bennem.

Mit is csináltam az elmúlt pár nap alatt, ami nem a költözésről és a pakolásról szólt?! Ja, igen?! A focival kapcsolatos ismereteimet építgettem, ígértemhez híven. Pár napja leültem Pasi mellé, aki teljesen átszellemülve focimeccset bámult. Hozzám szólt, miközben szemei a képernyőre tapadtak, és azt mondta, hogy „na szóval, a fehérek vannak együtt, és az ellenség az összes színes trikós..”. Ööö.. Nagyot kacarásztunk ezen a hasznos infókkal telepakolt mondatán.:) Sajnos tényleg szinte ilyen szintről kell elkezdenem ismereteim összegyűjtését a labdarúgás kapcsán.

A második új infó számomra a focival kapcsolatban az volt, hogy a bíró a pálya TARTOZÉKA. Ezt a mondatot nemigen tudtam azonnal értelmezni. Pasi látta a kutyus szemeimben a kétségbeesést, úgyhogy megsimogatta a buksimat és elmagyarázta kedvesen, hogy ez azt jelenti, hogy ha pölö a labda a bíró testéről pattanva kerül be a kapuba, az is gólnak minősül. Megvilágosodtam, lelkesen csaholtam.

A footballal kapcsolatos infókon fellelkesülve a zebrart tanfolyamának első óráján kapott házi feladat gyanánt elkezdtem a csocsó asztalon lévő emberkéket fotózni..

Igen, igen!

A tanfolyamot elkezdtem, és szorgalmasan készítem a házi feladataimat.

De erről majd legközelebb!

-Naky-

NAKY BLOGJA – 14. mozaik darabka / Végre fotózok én is!

2010.06.14

Elkezdtem a fény-képzőt!:)

Olyan sokan jelentkeztünk erre a tanfolyamra, hogy alig férünk el a holker előtt. Nagyon lelkes a csapat, tetszik, hogy mindenki olyan más.. más helyről jött, mással foglalkozik az életben, különböző korúak, mindenki más és más témát fotóz szívesen. Eddig még csak kétszer találkoztam az „osztálytársaimmal”, de már most úgy érzem, hogy jó kis csapat leszünk mi. Hat keresztnevet már sikerült is megjegyeznem.

Ahhoz képest, hogy Morten és Csaba úgy kezdte, hogy az első két óra elég száraz lesz, és hogy ettől függetlenül muszáj ezeken átverekednünk magunkat, én már ezeket az órákat is nagyon élveztem.

Hát képzeljétek?! A fotózásban minden fordítva van.. kicsi szám, nagy látószög.. a kicsi érték.. az nem is az.. hanem nagy, ami nagy, az kicsi, idő és blende között fordított arány, obik, gyújtótávolság.. Imádom! A felét nem értettem a sok új infónak az órán, csak mikor már a kezemben volt a gép, és a gyakorlatban is kipróbálhattam. Ettől függetlenül már a stúdióban is csillogó szemmel figyeltem a tanár minden mozdulatát, amikor bemutatta a gépét, minden egyes képet kivetítve a falra.

Mikor meghallottam mi a házi feladat, teljesen felpörögtem. Minden nap mindenkinek elmondtam a környezetemben, hogy én a hétvégén fotózok, mert nekem komoly küldetésem van ezzel. Ám! Még nem tudom, hogy mi, de érzem, hogy van. És tényleg fotóztam is. Mindent. Kerti vas szekrényt, almát a kerítésen – próbáltam kreatívkodni – ablak kilincsét, szekrény párhuzamos vonalait, árnyékokat, csocsó asztalt. Vasárnap és egyben gyereknap volt. Kimentem a MÜPA-hoz, és a Nemzeti Színházhoz, és ott is eszeveszetten kattogtattam. Millió jó témán gyakorolhattam volna itt, ha nem kezd el zuhogni az eső.. de mintha dézsából öntötték volna. Nem törtem le. Elkezdtem minimálokat lőni, tetszett ez is.. keresni, és megtalálni a témát. Ha szagot kaptam, nem láttam, nem hallottam, csak mentem utána.

Természetesen kis oktondi módjára nem két képet küldtem a tanárnak, hanem hármat, annak ellenére, hogy nyomatékosan kérte, hogy csak kettőt küldjünk neki. Deeeehááát, ooolyan nehéz volt kedvenc képet választani a sajátjaimból.. Ezret lőttem! Valójában ilyen nincs is. Mármint csak egy darab kedvenc kép.. és én nem akartam választani a többől.. gondoltam majd ő megteszi. A tanár bácsi persze azonnal válaszolt, és újból megkért rá, hogy csak két képet küldjek neki. Elhúztam a számat, de természetesen eleget tettem a kérésének.

A következő órán kielemezgettük a házi feladatként elkészített fotókat. Képzeljétek! Nagy dícséretben részesült az általam elkészített fotó. A tanár azt mondta, hogy az én képem lett a kedvence!! Legszívesebben ugrabugráltam volna örömömben, mint amikor életem első plusz, kereseten felüli pénzét megkaptam jutalom címén.. – akkor tényleg táncikálni kezdtem a vezetőség előtt.

Ahogy elnézegettem a csoport többi tagjának a képeit, úgy éreztem, nagyon sok tehetség van közöttünk. Vagy azért mert van fantáziája az illetőnek, vagy mert meglátta a mások által észre nem vett témát, vagy egyszerűen tökéletes képet lőtt. A többiek képeinek elemezgetéseiből is tanultam sokat. Pont erre volt szükségem.

Jó helyen vagyok!:)

-Naky-

NAKY BLOGJA – 16. mozaik darabka / béka-hadak hegedülnek

2010.06.19

Hatszázhuszonkilenc fok van a panel-rengetegben, elolvadok, nehezen veszem a levegőt itt bent.. miért vagyok itthon? Miért nem léptem le már pénteken innen Budapestről?

Emlékszem, tavaly, a nyaralásom színhelyén a békák minden este ugyanabban az időpontban zendítettek rá. Ott nem a tücskök ciripeltek, hanem ezek a gusztustalan kis lények zengtek berekeke áriákat. Csodaszépeket, felejthetetleneket. A harmadik éjszakára már az életem részévé váltak, és a dúdolgatásuk már nem szokatlan volt, hanem erre aludtam el.

A levegő balzsamos volt, szinte elringatott, egész nap kényeztetett. Én mégsem éreztem a gyógyító hatását egészen addig, amíg a lelkemet kaparászó bűntudat, fájdalom és kétségek úgy nem döntöttek, hogy lelépnek végre, és békén hagynak.

Milyen rövid is az élet.. Ad nekünk ezt is, azt is.

Akkor éppen azt kaptam, amire minden egyes nap vágyakozunk itt a forró, fáradt, szmogos pesti és budai utcákon, amiket megálmodunk nap mint nap, és amikről azt hisszük, nem kaphatjuk meg, nem érhetjük el, nem érdemeljük meg, hogy ez rajtunk kívül mindenki más kiváltsága, vagy amíg még jó pár éjszakát aludnunk kell, és amire várva éppen visszaszámlálunk.

Csak pár nap kellett és teljesen el tudtam szakadni az itthoni hétköznapoktól, és úgy éltem meg a mindennapokat ott, mintha nem érnének soha véget, mintha attól kezdve már mindig ott maradhatnék, mintha annak a helyzetnek és környezetnek a gyönyörűségeit, a lassúságát, a simogatását és a természet mosolyait attól kezdve örökké élvezhetném. Egy idő után már csak pillanatok voltak, amikor átsuhan rajtam abban a mesében a realitás, és annak a fájdalma, hogy pár nap múlva nekem haza kell mennem, és elvesztem mindazt a nyugalmat, amit attól a helytől kaptam.

Szerelmes voltam. Szerelmesen éltem meg, ahogy hajnalban a dombok közé bekúsztak a mélyre süllyedt felhők, és ahogy éjszaka lila ködbe merült a messzeség. Szerelmesen néztem a píneákra, és a gyertyaszerű, hosszúkás fenyőkre. Méltóságteljesek voltak, ők voltak a táj urai, nekem csak megengedték, hogy távolról megnézhessem őket.

A napok azzal teltek, hogy géppel a kezemben gyönyörű városokat jártam, de azt vettem észre, hogy ahhoz képest mennyit álmodtam erről, zavartak az emberek körülöttem.. mármint akikkel ezeket a városokat jártam. Időhöz voltam kötve, nem állhattam meg, és nem időzhettem el akár fél órát is egyetlen kép megkomponálásán. Pedig én erre vágytam. Arra vágytam, hogy kettesben lehessek itt a szerelmemmel, és hogy ha akarok, akkor a képeimet fekve, ülve, bemászva, felmászva, nyugodtan elkészíthessem. De akkor azt vettem észre, hogy arra sincs időm, hogy körbenézzek.. csak felületesen futtattam végig a szemeimet a falakon, utcákon, embercsomókon, gépjárműveken, növényzeten, erkélyeken, festményeken, szobrokon, belső tereken.. és éppen hogy sikerül felvenni az adott város életének lüktetését.. De abban a pillanatban, ahogy már mélyebben is megmártóztam volna ebben, tovább is kellett menni. Egy idő után már kihagytam olyan témákat, amikkel kapcsolatban éreztem, hogy több hosszú percet is igénybe venne meglőni azokat. (Én még csak kezdő vagyok.. akkor még csak ennyi sem voltam.. vagyis a gép beállítása úgy, hogy az a fejemben megszülető képet készítse el, néha nem csak abból állt, hogy előkaptam és exponáltam.)

Szerettem esténként a kellemesen mámoros hangulatot, amibe kerültem már egy pohár finom bor hatására is. Ott kiülhettem egy nyári szellővel legyezgetett teraszra, és élvezhettem csupán azt, hogy vagyok.

Utaznom kell, muszáj, mindenképpen világot akarok látni! El akarom hagyni kicsit azt az országot és várost ahol élek! Elindulok arra, ahonnan a békák brekegését hallom..

-Naky-

NAKY BLOGJA – 17. mozaik darabka / Cirkusz… Babilon…

2010.06.23

Cakk.. cakk.. cakk.. cakk.. az éjszakai autópálya hófehér csíkjai.. cakk.. cakk.. cakk.. There is no way back – bömböli az autórádió. Pedig úgy visszamennék!

Kedden este többedmagammal kötöttem ki Pécsett a Dóm mellett, és ugráltam végig a Babylon Cirkus koncertjét. Régen volt ilyen felszabadult, önfeledt, boldog bulizásban részem; régen engedtem már el így magam, és régen pattogtam, táncoltam, ugrabugráltam végig egy több órás koncertet.. Komolyan. Az első pillanatától az utolsóig ráztuk a seggünket, a karjainkat a magasban lóbáltuk, kacagtunk, és rekedtre ordibáltuk a torkunkat.

Ez a tíz apró francia ürge olyan látvány-showt csinált, és olyan hangulatot, hogy nem csak a színpad mozgott végig, de a közönség is. Szerintem a legjobban a cirkusz tagjai érezték magukat.. bár már tíz perc alatt elérték, hogy mindenki az őrült család tagjának érezze magát. Francia sanzon, ska, rap, reggae..

Részletezzem? A társaságunk egyik része nem ismerte ezt az együttest, mégis hamar ráéreztek a ritmusra. Eleinte még csak a lábfejükkel doboltak, és a fejüket lóbálták, majd elkezdtek balra-jobbra lépegetni, megmozdították a csípőjüket, végül már a felsőtestük is hullámzott. Igaz, hogy mi már dzsampoltunk eszeveszetten mire a többiek teste a föld fölé emelkedett, de a teljes talajvesztést már együtt csoportosan éltük meg. Közös élmény maradt. Nem fogom elveszteni soha.

Hogy a zenekar tagjai vajon melyik bolygóról pottyantak, azt nem tudtuk meg, de mindannyian arra jutottunk, hogy ezentúl támogatjuk az űrkutatásra irányuló kutatásokat és fejlesztéseket, mert ott akarunk ezentúl élni ahol ők nőttek fel.

Cakk.. cakk.. cakk.. cakk.. az éjszakai autópálya csíkjai hazafele.. fáradt test, feltöltődött lélek, és elégedett, vidám hangulat.. cakk.. cakk.. cakk..

-Naky-

NAKY BLOGJA – BLOGARCHIVUM

Blogmozaik / 2010.május

• 4. mozaik darabka / Először a Zebrában
• 5. mozaik darabka / Nagypapám szerelme
• 6. mozaik darabka / Egy képeslap hátoldaláról
• 7. mozaik darabka / Önarckép
• 8. mozaik darabka / Hangmeditáció
• 9. mozaik darabka / Kérdezz-felelek
• 10. mozaik darabka / Pöcsibogár és Tündérkuszkusz kirándulnak
• 11. mozaik darabka / Labdarúgásról alapszinten
• 12. mozaik darabka / Most ehhez volt kedvem

Blogmozaik / 2010.április

• 1. mozaik darabka / Sajtófotó
• 2. mozaik darabka / Mi vitt rá…
• 3. mozaik darabka / Dilemmáim