A szokásos „zebrás hangulat” adta az alapízét az egész rendezvénynek, hiszen Salvini Úr lehengerlő beszámolói közben és után lehetősége volt mindenkinek egy-egy süti és bambi társaságában is beszédbe elegyedni a mesterrel.

Nos, vajon hogyan találkozott Mortenék csapata az olasz művésszel? Salvini elmondása szerint mindig vannak fényképész és fotós csapatok, akik Toszkána szívében rendszeresen betérnek a galériájába, de a magyar csapat különösen szimpatikus volt neki. A ZebrArt-os és a Full Fashion-ös osztag áhítattal nézte a lenyűgöző képeket, melyeket –hihetetlen módon– egy Nikon D300-assal sikerült a mesternek megörökítenie.  Ezután igyekezetünk tartani vele a kapcsolatot, majd mikor kiderült, épp Magyarországon vendégeskedik, kapva kaptunk a lehetőségen, hogy elhívjuk a műterembe, hogy árulja el profizmusának és képei varázsának titkát a magyar kollégáknak. A legismertebb és leggyönyörűbb műveket mi is láthattunk az előadáson; a természetképek mellett nagy szenvedélye az állatok fotózása. Alessandro Salvini 25 évvel ezelőtt vett a kezébe először fényképezőgépet, majd lassan körvonalazódott benne, a képein mely szegmensét kívánja a világunknak megörökíteni.

Az állatok, – legfőképp a madarak – fotózása rendkívül nagy türelmet igényel. Volt olyan kép, melyre közel 20 napot várt a folyó mentén egy sátorban, hogy legalább párat kattintson a gépén. A mester a magasságtól sem riad vissza: a madárfészkekben és az ágakon rejtőzködő természeti idill megörökítéséhez egy 12 méter magas létra volt a segítségére.

Ráadásul Salvini igazi etológussá fejlesztette ki magát: elmondása szerint a sok év alatt sikerült megismernie a különböző állatok viselkedései formáit. Ezek nélkül ugyanis nem születhet jó kép, hisz gyorsnak, spontánnak kell lennie, ehhez pedig szükséges az, hogy tudja, milyen mozdulat következik, – például a madaraknál. Emellett a művész tudatosan komponálja meg képeit: jól tudja, mit akar viszontlátni, így csak arra az egy aspektusra, mozdulatra koncentrál.

Az állatok világa mellett a Toszkán táj szépsége is gyakran megragadja a figyelmét. Ám érdekes módon, nem az ezerszínű, mediterrán hangulat tükröződik a képein, hanem inkább a kopárabb, beszűkült perspektívák érdeklik. Elmondása szerint gyakran készít tájképeket, hiszen ezekben az esetekben könnyebb dolga van, mint az állatoknál. Akár az autóból kiszállva is ellő pár képet, ha az érdeklődését felkeltette az adott környezet.

Gondolom, mindenki számára emlékezetes marad ez az este. Nem csoda, hiszen ilyen gyönyörű és mesteri képeket ritkán lát az ember, főleg, ha maga a készítője mutatja be nekünk őket. Alessandro Salvini elhozta nekünk az igazi forró toszkán hangulatot ezen a hűvös novemberi estén minden zebrásnak és más egyéb érdeklődőnek.

Igyekszünk a továbbiakban minél több hasonló programmal kedveskedni nektek. Igaz lassan vége az évnek, de kötelező módon még biztosan beiktatunk egy két éves ZebrArt-os szülinapi bulit, illetve a messze földön híres szilveszteri partiról se feledkezz meg!

Íme néhány kép ízelítőként Alessandro weboldaláról (www.alessandrosalvini.com)

-Tóth Eszter-

Néhányan a ZAB-osok közül részt vettünk a júliusi XII. Fotós Fesztiválon Egerben. Így esett, hogy a „Nagy villanás”-on, ami egy világrekord kísérletnek indult és – az adatok szerint – sikerült is megdönteni az Amerikában felállított rekordot, mi is ott lehettünk néhányan. Az egri rekordkísérletben 200 rendszervakuval és több mint 150 fényképezőgép vakujával világítottuk meg a Dobó teret. Nos, emlékeim szerint ennél sokkal többen voltunk, felszerelkezve minden ehhez szükséges eszközzel és bár a kísérlet sikerült, az eső teljesen elmosott mindent és mindenkit, vakustól, ernyőstől, állványostól együtt.

Azért nemcsak erről szólt a fesztivál, a rossz idő ellenére lehetőség volt sok különböző belső térben, stúdióban fotózni modelleket, workshopokon és előadásokon vehettünk részt, fotózhattunk esküvőt, és ami számomra a legizgalmasabb volt: nagyon sok kiállító különböző termékeit próbálhattuk ki egy-egy órára és vásárolhattuk meg kedvezményesen (így került a kezembe egy 8 mm-es halszem is a sok drága tele mellett, na meg sok fotós könyvvel gazdagodott a könyvtáram.)

Mi Katával lemaradtunk a természetfotózásról, mivel éjszaka 3-kor indult az outdoor csapat, de Edit és Dana beszámolója szerint megérte: hihetetlen gyorsasággal változtak a fényviszonyok, s ezzel együtt a hajnal színei is. Ezeket a képeket félórán belül készítették. Szerencséjük volt az idővel, mert a felszálló pára és a felhős ég fogadta a csapatot a Bükk fennsíkján. A hideg, nyirkos időben másodszor is jól eláztak és összefagytak, de a képeik látva, azt hiszem megérte, mi meg sajnáljuk, hogy nem lehettünk ott…

Bár kevesen voltunk, jó volt együtt lenni veletek, ZAB-osok!

-Anikó-

Nekivágtunk! Mert nekivágunk… mindig nekivágunk. Más a helyszín, más a téma, más az ötlet, de egy valami állandó! A hangulat és a társaság.

• Helyszín: Megyeri híd
• Téma: Megyeri híd
• Ötlet: Megyeri híd

Ez így egy laikusnak elég unalmasnak hangzik. (valószínűsítem) De nekünk egyáltalán nem az. Tehát a híd! Egyszer olvastam egy szösszenetet a budapesti hidakról, melyben rövid jellemzést kapott mindegyik. Elegáns, robosztus, történelmi… Elgondolkozom azon, hogy a Megyeri hídra mi passzolna leginkább… új?, talán…

A híd pesti lábánnál találkozunk, és míg várunk a hivatalos vezetőnkre, hogy végig kalauzoljon minket kívül-belül, tetőtől-talpig, addig önmagunkhoz híven kezdjük becserkészni lencséinkkel a híd formavilágát, hangulatát. Keressük, firtatjuk az árnyékok és fények játékát, az ívek lendületét és egymást helyezzük bele saját magunk álltal komponált képi világunkba.

Amikor először jártam a hídon, elhatároztam, hogy a mi kis fotós csapatunkkal is visszatérek. Rengeteg lehetőséget kínál ez az építmény fotózásra… Időközben megérkezik a kalauzunk, így kezdetét veszi a “túra”. Olyan részeket sikerül megismerni, amiket autóval tova robogva soha nem tudnánk. Az egyik pillérben lépcső vezet fel a csúcsig, majd liftezünk is, majd még egy kis létrázás, és több, mint 100 méteres magasságból kattintgatjuk gépeink zárszerkezetét. Útközben nyaggatjuk a hídmestert kérdéseinkkel, amikre mind egytől egyig jön is a válasz.

Az utolsó állomás az egyik pilon, ahol szinte kézzel elérhető közelségbe kerülünk a Dunával, felettünk pedig az autók robognak. Van még időnk egy-két kompozícióra, de több kép készítésére már csak a következő alkalommal lesz időnk…

-Wendl Péter-

Vannak olyan napok egy stúdió életében, amikor energiával töltekezik. A mindennapok rohanása, túlpörgetett feladatainak elvégzése után jól esik néha a barátok körében eltölteni pár órát, főleg, ha a közösen töltött időt megspékeljük egy kulturális program beiktatásával is.

Ezen a hideg szombati napon a már barátokká avanzsálódott ex-tanulóink szervezésében az A38 hajón megtekintettük Bihari Ágnes Transito Privado című fotó kiállítását, ami a kubai utazásainak élményanyagát tálalta elénk. Külön örömömre szolgált, hogy a tanulók párjaikat, gyerekeiket, barátaikat is magukkal hozták, így aztán a szó szoros értelmében családias program lett az összejövetelből. Külön köszönet Horváth Juditnak, az A38 hajó művészeti vezetőjének, hogy időt szánt ránk és bemutatta a tárlatot, valamint hogy mesélt nekünk a hajóhoz csatolt új úszó galéria létrehozásáról és funkciójáról.

A kiállítás megtekintése után még órákat ücsörögtünk, beszélgettünk és nevetgéltünk együtt a hajó éttermében, egy-egy pohár forró cappuccino és sütemény mellett, hiszen így kerek egész egy ZAB-os összejövetel.

-Morten-

Márpedig mi ismét betartottuk, amit ígértünk

A történet kicsit korábbra vezethető vissza, éspediglen szeptember legelső hétvégéjére, amikor is lezajlott az első ZAB-os (ZebrArt Barátai) hétvége.

Sok játékkal, vetélkedővel, nyereményekkel, ahol a legügyesebbek jutalma a tárgynyereményeken kívül, egy bécsi adventi út volt.

Remek csapat verődött össze ezen a vasárnapi napon. Különösebben nem foglalkoztatott minket a hideg, sokkal inkább a jó hangulat és poénkodás vonta el a figyelmünk 90%-át, a maradék 10% pedig a forró puncsra, forraltborra és gesztenyére koncentrálódott. Bécs most is szép volt! Veletek pedig vidám is!

-Morten-

Minden fényképező ősatyja, a fény leképezésének legelemibb eszköze, szó szerinti fordításban sötét szoba. És valóban, miközben mi épp az államalapításra készülődtünk, Ibn Al-Haitman arab természettudós arról ír értekezést, hogyan lehet napfogyatkozás alatt a nap képét a falban levő résen keresztül a szoba szemközti falára vetíteni. Kísérleteihez elsötétített szobát, illetve sátra falára vágott lyukat használt. A reneszánsz korában is sokakat foglalkoztatott ez a bárki által elkészíthető, egyszerű kis optikai eszköz, többek között Leonardo da Vincit és Girolamo Cardano, milánói asztrológus és orvost, aki 1550-ben a falban lévő résbe, üvegből készült domború lencsét rakott, ahonnan már csak néhány lépés volt eljutni a ma is használatos klasszikus fényképezőgépekig. Csak egy olyan fényérzékeny lemez hiányzott a vetített kép mögé, melyre rögzítve a látott képet, maradandó valósággá válhatott az elmúló pillanat. Niépce-nek köszönhetően 1826-tól ez sem váratott tovább magára.

De nem csak eleink számára volt csodálatos felfedezés a lyukkamera misztériuma, a mai kor emberének is izgalmas tapasztalás, ennek az egyszerű kis szerkezetnek a megismerése, alkalmazása.

Október elején ZAB-os kiscsapatunk is felkerekedett, hogy Vác főterén, Laczkó Péter vándorfényképész által épített hatoldalú házikó ajtaját magunkra zárva, saját szemünkkel győződjünk meg arról, ahogy az építmény hat furatán keresztül beáramló fény, a belül elhelyezett fehér hengerre „festi” a főtér teljes körpanorámáját.

Aki már ismer bennünket tudhatja, sosem telik közös program kreatív eszetlenkedés nélkül, és most sem volt ez másképp. Gyorsan sikerült Vác lakosainak figyelmét magunkra vonni azzal a helyben rögtönzött perfomance-szal, ahogy drága barátunk és fotóstársunk Bakai Levi, alias Tüdő, a Mistralt megszégyenítő erővel, szívószálon keresztül fújja ki a képből a társaságot.

A napot a városon átívelő körséta, süteménymajszolás és kávézás, valamint a legkitartóbbaknak egy hangulatos vacsora tette teljessé.

Kata, Ági ezúton is köszönjük az idegenvezetést

-Csaba-

Szeptember első hétvégéjén elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy a közel egy éves nyitva tartás után, kicsit magunkat is megsüvegelve, szervezzünk egy vidám hétvégét a nálunk végzett nebulóinknak.

Nagy „nyomás” alatt voltunk a tanulóink által és mi is komoly igényt éreztük arra, hogy összehozzuk ezt a találkozót. Szerénytelenség nélkül állíthatjuk, hogy minden várakozást felülmúlt ez az együtt töltött három nap Balatonszárszón.

Heteket készültünk, ötleteltünk a feladatokon, a meghívott vendégeken, az ajándékokon és nyereményeken, és nem utolsó sorban azon, hogy mi kerüljön a bográcsba. Nagy sikere volt a csapajátékoknak és az egyéni versenyeknek is. Ezúton is gratulálunk a „fekete” csapatnak az elért győzelemhez és persze a „fehér” csapatnak a második helyezéshez.

Az egyéni versenyekben fej-fej melletti küzdelemben csak néhány pont választotta el az első helyezettet az ötödiktől. A vetélkedőkön kívül szakmai előadások is tarkították a hétvégét. Tapolcai fotós barátainknak hálával tartozunk a két gyönyörű modellért, akik türelemmel viselték a megannyi vaku villanását és lelkes fotósaink expoéhségét.

Rengeteg profi, fantáziadús, ötletes, humoros, elgondolkodtató fotó készült a három nap alatt. Valóban beigazolódott az unásig ismételt mondás, miszerint a közösségben való fotózásnak inspiráló ereje van.

Szeretnénk név szerint kiemelni a dobogós helyezetteket, akik az értékes tárgynyereményeken (köszönet a vakuszervizeseknek is) kívül, mindannyian elutazhatnak egy bécsi adventi kirándulásra is.

• Első helyezett Magyar Beáta „a bajnok”
• Második helyezett Bakai Levente „a tüdő”
• Harmadik helyezett Répáczky Ildikó „a negyedik”

5 lövés játék legjobb képei:

Szókép játék legjobb képei:

Öröm volt veletek a hétvége, és hisszük, hogy nem csak fotós társakra, de barátokra is leltünk egymásban.

Most már beszéljenek helyettünk a képek, mert egy kép többet ér száz szónál is.

Tehát Szárszónak is egy a vége:

HAJRÁ ZAB-OSOK!
JÖVŐRE VELETEK UGYANITT!

Annyira jó volt, hogy megint a „Zabosok” (nálunk végzett diákok) önszerveződése hozta össze a társaság legfanatikusabb fotósait, egy remek hajnali fotózás erejéig.

Wendl Peti barátunk hosszas szervező és kutató munkájának köszönhetően remek, izgalmas helyszínt talált, ahol minden adott volt ahhoz, hogy újra remek képek születhessenek.

Rettegve haladtunk a célállomás felé a szakadó esőben ezen a kora reggelen, de szerencsénkre pont mire fotózni kezdtünk volna az öreg használaton kívüli vasúti kocsik közt, már el is állt a zuhé! Utólag még hálásak is lehettünk az esőnek, mert kíváló kiegészítője lett a napnak a sok-sok tükröződő tócsa

Jó volt látni, ahogy a szemünk elött megvalósul az unásig ismételt „közös fotózás inspiráló élménye”.

Mint egy hangyaboly, úgy nyüzsgött a fotós csapat, ötleteltünk, nevettünk, szakmáztunk, estünk-keltünk, csúsztunk másztunk a vagonokban és közt…Mindenki készült kellékekkel, kis kiegészítőkkel, ruhákkal…

Ha nagyon fennkölt akarok lenni, akkor azt kell hogy mondjam, ezekért a pillanatokért már érdemes volt anno belevágnunk a ZebrArt Stúdióba, mert láttuk az örömöt, az összetartozás élményét, a fotózás szeretetét mindenkin arcán!

Na abba is hagyom gyorsan, mert kezdek elérzékenyülni…Márpedig egy ekkora darab pasinak az ritkán áll jól! 1 szó, mint száz…jó volt veletek megint!!!

-Morten-

Még javában rúgták a bőrt Dél-Afrikában, amikor a ZAB-osok mindenre elszánt ragyogó kis csapata, az éj leple alatt, a belváros szívében gyülekezett, hogy igényes muzsikák, illatos borok, karcos pálinkák, na és persze egymás társaságában töltsön el egy remek estét a Take Five-ban. Őshallgatók és újak, minden csoportból képviseltették magukat, ráadásul még azok is szép számmal jelen voltak, akik a másnap hajnali obligát tájfotózás elött álltak, ezért jelenlétükért külön dícséretben részesültek.

A hajnalig tartó mulatságban temészetesen nem maradhatott el hódolatunk fotós szenvedélyünk iránt sem, melynek alanyai elsősorban a zenekar csinos hölgyei és karakteres urai voltak.

Ezúton is külön köszönjük Editnek a szervezést és a helyszín biztosítását, valamint Lillának a ZebrArt logóval felcicomázott teatartó fadobozkát, melyből mostantól ti is kiszolgáhatjátok magatokat, ha betértek hozzánk.

Ma már tudjuk, fociban a spanyolok a legjobbak, közösségben pedig a Zebrások

-Csaba-

Hallottál már a ZAB-osok titkos társaságáról, a szövetségről, mely a ZebrArt Stúdióban végzett tanfolyam hallgatókat tömöríti magában. Még nem? Hát olvasd el az egyik alapító tag, Wendl Peti élménybeszámolóját: (A képek oroszlánrészét szintén Peti, illetve néhányat Polcz Peti barátunk készítette)

A tanfolyamon sokat beszéltünk arról, hogy az alkotás szép, jó, felemelő. Lehet hajnalban, éjszaka, esőben, verőfényes napsütésben, levegőben lógva, vagy akár földön fekve lőni a képeket. Egy fontos dimenzió azonban mindig is beszédtéma volt. A közös alkotás misztériuma.

Adott a tevékenység: közös fotózás. Miért? Mert az jó, mondták Morten Csabáék. Már csak egy időpontot kell találni. Helyszín? Á, ugyan. Elég csak nyitott szemmel járni. És tényleg.

Elsőként az érdi szoborpark, majd elindultunk a lejtőn (vagy fejtőn???)… A második helyszín/esemény egy flash mob előadás volt.

Egy barátom említette, hogy táncolgatnak együtt páran. Van koreográfia, zene, és sok ember. Mit tesz a huszonegyedik századi polgár? Google, youtube?….természetesen. Azonnal tudtam, hogy ez megér egy misét. Az első videó után kedvet kaptam, szóval riasztottam a “játszótársakat”: Srácok! Április 8. Mammut II, 150 fiatal egy koreográfiát fog táncolni. Akadt is egy-két jelentkező.

A bevásárló központ szökőkútjánál szokatlanul sok tétlenkedő fiatal járt-kelt kissé zavartan. Sok fényképezőgép, kamera. Lógott a levegőben valami. Hozzám is jöttek a “tudatlanok”: tudok erről valamit? Mire vár ez a sok ember? Én csak csóváltam a fejemet, de a kaján vigyort nem lehetett levakarni az arcomról. Már legalább 20 perce vártunk, mindenki az általa vélt legjobb helyen. Volt, aki az emeletet választotta, én a szökőkútnál. Hosszú várakozással teli percek után egyszer csak BAMMMM. Egy lány elcsúszik az ominózus szökőkúttól pár méterre, és hatalmasat pereccel. Ez volt a nyitány, a figyelemfelkeltés. A formáció lélegzetelállító volt. Én csak lőttem és lőttem a tömeget, csak lőttem, és lőttem. Még jó, hogy volt repeta, olyan rövidnek tűnt.



Ezekkel az élményekkel éltünk mindnyájan unalmas/érdekes (kinek, mi…) hétköznapjainkat. Az irodában ülök reggel 7.15-kor… Hopp! Egy meghívót kapok Facebookon. Lehet, hogy nem csak én vagyok egyedül ébren? És nem csak én fészbúkolok munkaidőben. Lelkiismeret furdalás? Á, egy csepp sincs. 7.30-kor??? Node, térjünk csak vissza erre a meghívóra: álmos szemeim, résnyire vannak még mindig nyitva. HOL EGY KÁVÉ? Olvasom: Párnacsata! Ez érdekes. Mit tesz egy ZAB-os ilyenkor? Természetesen szól a többieknek.

Helyszín: Clark Ádám tér. Esemény: Párnacsata.

Nagy várakozásokkal indultunk neki ennek a kalandnak is. Persze, hogy késtünk. .. Lesznek még ott? Merül fel a kérdés? A tér tele fiatallal. Mindenhol párna alkatrészek szállnak. Magasban, földön csak szöszök, tollak, szivacsdarabok. Ezek nem komplettek! Naná! Ezért vagyunk mi is itt.



Megfelelő objektív: tele. Távolról próbáljuk leszedni az értékes pillanatokat. Hamar rájövök, hogy ez így nem jó. De látom, hogy nem én vagyok ezzel egyedül. Jöhet is fel a széleslátó. (“Ha nem elég jók a képeid, akkor nem voltál elég közel”) A csapkodó tömeg között találom magamat. Kész csoda, hogy nem habzik a szája az embereknek. Olyan vehemenciával harcolnak körülöttem, hogy nem tudom eldönteni: felkelés ez, vagy szabadidős program. Azt hiszem Capa örökérvényű szólása itt is megállja a helyét. Senki nem törődik velem. Csak egy-két kósza párna sújt le, de szabadon fényképezek, belebújok mindenki privát zónájába. Nagyszerű. Van, aki falat mászik; látom. Na jó én is…Lesznek még ott? Jut eszembe a kérdés, ami még késői érkezésünk előtt cikázott a fejemben. Nos voltak. Sőt! Nekünk 1 jó bő óra elég volt, hogy meglőjük a képeinket. Úgyhogy egy megnyugtató sörre elmentünk a közeli belga sörözőbe. 2 óra beszélgetés, önfeledt hahotázás után szétváltak útjaink. Különböző családi programokra és egyebekre indult el mindenki. Ahogy baktatok vissza a kocsihoz a tér mellett megyek el. És ezek még mindig csatáznak. Az ügyeletes hangadó, aki rendszeresen visszaszámol egy “csatát” megelőzően fáradhatatlanul üvölt a megafonba, és a birkák pedig ütköznek. Ja ezek még ugyanúgy emberek, csak pelyhekkel vannak borítva…

A közös fotózásoknak tényleg van élménye. És ami igazán nagyszerű: annak ellenére, hogy egy témát, egy helyen és egy időben fotózunk, teljesen más képek születnek. Remek, hogy mindenki másképp fogja meg az objektív lencséje előtt látott világot.

Talán hosszan írtam, így egy velős összefoglalóval zárom ezt a fejezetet: a közös fotózások jók.

Folytatás hamarosan…

Wendl Péter



]]> http://www.zebrart.hu/beszamolo/zab-os-bevetes/feed/ 0